Szabó Magda
Hullámok kergetése
Útijegyzetek
A Kuránál
Sötétedik, mikor leszállunk, az alkonyat violaszínű, a horizonton hegyek guggolnak, növényzet nélküli, sárga hegyek, olyanok, mint a térdeplő tevék. Egy egész kicsit kelet is ez a táj, ilyen helyen még sose jártam életemben. Minden felirat kettős, a grúz írás egy kissé a héberhez hasonlít, de nem olyan szegletes, inkább gömbölyű. Autóbuszon megyünk be a városba, itt nem vár senki; Maja nem érti, miért. (Másnap derül ki, hogy későn kézbesítették a táviratunkat, s a grúz írószövetség egy nappal később értesült arról, hogy jövünk.) Az autóbusz úgy tele van, hogy alig tud menni, bőröndjeinkre az egyik utas ráültet egy pár szelíd, hófehér kotát.
133 Mire a városba jutunk, tintakék az ég. Nem tudom pontosan, mit vártam Tbiliszitől, mindenesetre nem azt, ami fogadott, a nyugatias bulvárt, a vakító fényeket, a város közepén égnek szökellő csúcs tetején a kivilágított mesevendéglőt. Sűrű, illatos est ez, délszaki, fényes, suttogó. Nádszálkarcsú, kék szemű lányok sétálnak – Tbiliszi még annak is gyönyörű város, aki nemrégen látta Párizst és Leningrádból érkezett.
Van valami zavar a szállásunkkal, elég hosszú ideig gyalogolunk, míg végre megállapodunk egy hotelban, ahol végre lerakodhatunk, megfürdünk, mehetünk vacsorázni. A szállodai büfében eszünk grúz specialitást, fehér, lepényszerű, kerek kenyeret, s valami lecsóféleséget, ami annyira ízlik, hogy alig tudjuk abbahagyni. Lenocska, a büfés, felkönyököl, úgy néz bennünket szeretettel – gyerekkorom óta nem örült így senki, ha jó étvággyal ettem, mint ő: valósággal tapsol, mikor újra veszünk valamiből. Iszonyú meleg van, alig lehet lélegzeni, a falak szinte füstölnek. A szobában lepedő van paplan helyett, de azt se tűrjük magunkon, éjjel kétszer is kimegyünk zuhanyozni, az ágy, a szoba mint a kemence.
Délelőtt a drótkötélpályán megyünk fel a hegyre, bejárjuk a parkot a csúcson. Siklóval ereszkedünk alá, Gribojedov kriptájáig. Itt templom is van és szent víz, ezzel meg is kínál egy asszony, de nem kóstolom meg, nem vagyok szomjas. A templomban cukorrózsaszín öltözékben, csodálatos, aggastyán pap misézik, feketébe öltözött asszonyok sétálgatnak szertartás közben a templomocska hajójában, és kis tálban morzsát visznek, rizst és túrót. A templomkertben rengeteg nő, kettő közülük felolvas, az egyik regényt, a másik valami litografált ismeretterjesztő olvasmányt, az arcok figyelmesek, ájtatosak. Gribojedov sírja körül hűvös, jól látni a két koporsót a rácson át, a költő feleségének koporsóján cukorka hever. Elbámulok, akkor 134még nem ismerem a grúz temetői szokásokat, csak furcsállom a koporsóra dobott papírba burkolt édességet. Szaletlihez hasonló, szellős, vászonfüggönyös, keletet idéző házak, meredek hegyi utcák szövevényén ereszkedünk vissza a városba. Délután a piacra vágyódom, amely teljes tarka összevisszaság, az árusok hangosan, majdnem énekelve kínálják áruikat. Itt minden szín olyan szokatlanul élénk, a piros pirosabb, a zöld zöldebb, mint máshol, a vakító ég teheti, a tüzes ég. Sárgadinnyét veszünk, otthon ünnepélyesen megesszük: fehér bele van a dinnyének. Maja elmegy ismerőst látogatni, mi ketten nekivágunk a városnak.
Itt a Kura folyik. A Néva kék volt, acélkék, a Kura zöld, mint a fű, keskeny, mély medrű, csupa szeszélyes kanyar. Bal partján a régi város, csepp faépületek egymás hegyén-hátán, a házak lépcsőin, a kanyargós, különösen néma utcákon asszonyok guggolnak, az üzleti negyedben hangzavar. A jobb parton egy óriási emeletes ház egyenesen ráépült a folyóra, majdnem elzárja a kilátást tömbjével, sok emelete van, s alatta siklik el a Kura. Kissé távolabb csaknem összeér a hegy két oldala, a bal parton valami templom romjai, a jobbon meg vár, s feljebb egy óriási figura, egy szobor, fél kezében kard, a másikban kehely. Grúzia szimbóluma: Grúz anyácska. Gyönyörű, sötét hajú lányok suhannak mellettünk, szép fiatal férfiak. Itt még az öregek is szépek, az utcákon rengeteg macska kóborol, barátságos, kisfejű, elegáns cicák.
Másnap végre megismerkedünk a helybeli írószövetség vezetőjével, Ny.-vel. Kocsin jön értünk, apósa kíséri, testes, ősz, élénk szemű ember, olyan gyors a mozgása, mint egy fiatalé. Attól a perctől kezdve, hogy Ny.-vel megismerkedünk, valami ősi dolog kezdődik: folyton az az érzésem, valami évezredes útra állítottak rá, s ha nem akarok udvariatlan vagy illetlen lenni, éppúgy végig kell majd lépkednem rajta, mint másnak ma, tegnap, tavaly, kétszáz vagy 135ezerötszáz évvel ezelőtt. (Persze, így is udvariatlan vagyok, néha érzékelhetően barbár és bárdolatlan, szerencsére mindig csak percekkel később tudatosul bennem, hogy grúz fogalmak szerint nem tudunk elég simán viselkedni.) Beszállunk az autóba, Ny. megmutatja Tbiliszit. Csábítanánk az óváros felé, ettől ideges lesz. Ny. éppúgy reagál a régi dolgok iránti érdeklődésemre, mint M. Moszkva faházaira, vagy Maja a Lavra kolostorra, épp csak egy pillantást vethetünk a templomokra, nem indulhatunk neki a várhegynek, nem, nem – az Új Tbiliszit kell megnéznünk, az az igazi, az az érdekes. Fájó szívvel bámulom a fantasztikus utcákat, ahol félmeztelen, csodálatos pillantású, elefántcsontbőrű gyerekek hancúroznak. (Délután, a grúz múzeumban aztán viszontlátom valamennyit, mint ahogy viszontlátom a lányokat és a szép férfiakat is: ott ragyognak sötét szépségükben az ikonokon, Jézuskák, Szűzmáriák vagy Krisztusok. Csodálatos élmény!)
A mesterséges tengerhez megyünk, amely a tevehátú, kopár, sárga vonulatok között villódzik, és olyan kék, mint az encián. Most nyílt meg vendéglője, kitűnő, ultramodern freskók és berakások ékítik a falait. (A perzsa háború emlékét is absztrakt jellegű műalkotás őrzi itt, hieroglifaszerűen stilizált rajzok rajta – csuda szép!) Szörpöt iszunk, gyümölcsöt eszünk, kávét is kapunk, ezt a mi kedvünkért rendelik, iszonyú kávé, hihetetlen íze van. A két grúz meg sem érinti, mi megisszuk. Visszafelé mintha nem egy, de kilenc új városon futnánk át, nem tudom észben tartani az egyetemi és főiskolai létesítményeket, a gyárak, nagyüzemek, hivatalos épületek és frissen épült lakónegyedek nevét. Most már értem, miért ezt akarta megmutatni Ny., oka van rá, ha büszke Tbiliszi új arcára. Úgy örül, hogyha valamit megdicsérünk, ilyenkor bólogat, mosolyog, az ember érzi, hogy teljesen eggyé vált a városával. (Mindenki ismeri, és mindenki köszön is neki, nem értem mit beszél, 136de érzem, hogy tegeződik mindenkivel.) Az egyetemisták vendéglőjét elirigylem tőlük: micsoda tündéri kis hely, üveg meg beton meg tarka színek, szabálytalan idomok kedves harmóniája. Modernebb a modernnél.
A múzeumban külön kísérőt kapunk, és megnyitnak előttünk minden termet. Szinte beleszédülök az ókori anyagba: micsoda páratlan görög emlékek vannak itt! „Az Argonauták – mondja szerényen Ny. – Jason. Tudják, ez Medea földje, a varázslóé. Nálunk ma is gyakori női név a Medea, az én feleségemet is így hívják. Legelőször Homérosz említi országunkat…” Elképedve nézek rá, aztán elkapom a szememet. Hát ezzel én nemigen tudok versenyezni. Most mondjak neki valamit Árpád fejedelemről? „Két új szállodát építünk most – az egyik neve Kolchida lesz, mert ez a föld voltaképpen Kolchis, az aranygyapjú vidéke, a másikat úgy nevezzük: Iberia. Az ibérektől származtatjuk magunkat…”
Az egyházművészet remekei között már csak botladozunk. Itt még szinte súlyosabb az arany és a drágakövek pompája, mint Moszkvában volt, talán mert közelibb, hozzáférhetőbb, megérinthetem az aranylemezeket, a türkiszberakást, kezembe vehetem a műkincseket. „Igen, ez gazdag egyházművészet – mondja Ny. háromszázhatvan körül már felvettük a keresztséget.” Jóisten, gondolom, s próbálom kiszámítani, hol voltak és mit csináltak a magyarok a negyedik században. Hosszú szemű, merev szentek néznek rám az aranyburkolat alól, a kerámiák termében fekete görög kancsók. Legmodernebb festőiket utolsónak tartogatják, mikor meglátjuk képeiket meg a grúz Toulouse-Lautrec-et, csak nyögünk elragadtatásunkban. Micsoda festők éltek itt! Már csak a színeik is őrjítőek (ez valahogy a tájból is adódik itt, írtam már), hát még a figuráik, az olykor egy síkba festett, félig nemzeti, félig korabeli nyugati viseletben ábrázolt, különös grúz alakok. A 137múzeumigazgató szívére teszi kezét, úgy hajol meg, mikor elbúcsúzunk, én meg azt érzem: nem fér belém már semmiféle élmény. Majd ebédkor kipihenem magam, reménykedem, ma az írószövetség vendégei vagyunk. Maja csöndesen figyelmeztet, míg fut az autó a hegyi szerpentinen, hogy egyem, ha mondják, és igyam, ha mondják, ünnepi ebéd következik, halálos sértés, ha nem veszek részt benne. Sem éhes, se szomjas nem vagyok, csak fáradt, de megnyugtatom, eszem én, iszom én, miért ne. Az alkoholt ugyan utálom, de egy pohár bort azért megiszom Ny. egészségére. „Egy pohár bor – mondja Maja kétségbeesett arccal –, ugyan, Magdocska, egy pohár…”
A hegyi vendéglőbe megyünk, felettünk, az áttört, fehér mennyezeten át ránk néz az égbolt. Alattunk a város, óriási méretei most jobban kibontakoznak, mint odalent. A vendéglő tele, de persze van foglalt asztalunk, s nemcsak ötösben eszünk, házigazdánknak két barátja vár bennünket, az egyik pártmunkás, a másik drámaíró, olyan kék szeme van, mint a mesterséges tenger. Heten ülünk az asztalnál: Ny., Maja, T., az após, a pártmunkás, a drámaíró meg én. Ny. hosszan beszél a pincérrel. „Enni, Magdocska – suttogja Maja –, inni!” „Szeretett barátunkat, Ny.-t kérem fel mindannyiunk kívánságára, legyen ez ünnepi asztalnak parancsnoka és vezetője” – mondja a drámaíró. Az asztal elcsendesül.
Nocsak, gondolom, s latin szakos emlékeim egyszerre feltámadnak, ez nem vicc, itt szabályos lakoma lesz, ókori módra. Vezetőt választottak, aki megszabja az étel, ital rendjét? Ahá, ez az a bizonyos magister bibendi, no persze, hiszen ez Kolchis, évezredes hagyomány őrizője. Nem akarok hinni a szememnek: asztalunkon tizenhat felbontott palack áll. Mukkanni se merek, csak nézem Maját, Maja meg táviratozik a szemével, viselkedjem illedelmesen. Hát majd lesz valahogy. Csak ne utálnám úgy az alkoholt, min138denféle alkoholt, a bort is. Tulajdonképpen azért el vagyok ragadtatva, mert olyan ez az egész, mint valami ezeregyéjszakai mese. Bejön egy színkopasz, okos arcú, magas homlokú, különös férfi, odaint nekünk: valami itteni jogász vagy bíró. Mindenki köszönti, és mindenki köszönt bennünket is, az itteni szakmabeliek, újságírók, kiadóvállalati tisztviselők oda-oda fordulnak felénk felemelt poharukkal.
A lakoma mindenféle zöldséggel kezdődik: paradicsomot, uborkát és illatos füveket hoznak egy tálon. Ny. megkínál valami növénnyel, ami a fodermentához és a bazsalikomhoz hasonlít, megeszem. Számat, orromat elönti az illat. Mártást hoznak, aminek nem tudom kielemezni az alkotóelemeit, nem rossz, csak borzasztóan furcsa íze van. Később saslikot eszünk, sült gödölyét, amelyet kardra szúrva tálalnak, rettentően ügyetlen vagyok a karddal, Ny. segíti villát szorító kezemet, hogy le tudjam ütögetni a gida darabjait a tányéromra. Körítés semmi sincs, csak zöldség, füvek meg az a különös mártás. Tabakát hoznak, ezt az ételt már ismerem Moszkvából, ez valami különleges módon megsütött tyúk. Ny. oszt belőle, de voltaképpen oszt itt mindenki: amint egy cseppet ürülni kezd a tányérunk, valaki az asztaltársaink közül áttesz nekünk a tálból vagy saját tányérjából egy új darabot. Tizedrészét se tudnám megenni, legalább két teljes tyúk van a tányéromon.
Közben iszunk. Nem egyszerűen csak iszunk, hanem beszédet tartva, szabályos pohárköszöntőkkel. Ny. bennünket köszönt fel, aztán Maját, aztán a drámaírót, a pártmunkást, végül az apósát, s minden felköszöntött viszonozza a tósztot. Mindenki tiszteletére külön kell innunk, és körömpróbáig. Mikor már nincs személy, akire ihatnánk, hazáink következnek: először Magyarország, mert mi vagyunk a vendégek, aztán a Szovjetunió, aztán Grúzia, később szüleink, majd barátaink, akik hazavárnak, aztán a gyermekek, akik még azután fognak megszületni, s utoljára a holtak, 139akikre ma is szeretettel gondolunk. Maja az egyetlen, akinek szabad nem fenékig ürítenie a poharát, azzal védekezik, ha sokat iszik, nem fog tudni tolmácsolni. Én szemérmetlenül csalok, úgy húzom össze terítékemnél a palackokat, hogy semmi se lássék a poharamból. T., szegény nem tud elbújni semmi mögé, ő kilátszik, negyedóránként tudakolom tőle, fel fog-e tudni állni, ha majd hazamegyünk. Eleinte nincs baj, pedig már én is szónokolok és T. is, sőt, Maja is beszédet tart, ám amikor már logaritmussal se lehetne kiszámítani, hogy hány poharat ürített a társaság, megjelenik a pincér három tábla csokoládéval és három üveg pezsgővel: a bíró küldte, szíves üdvözlettel, jó mulatást kíván a „barátság poharához”. Ez a kegyelemdöfés, ez a három palack, az eddigi tizenhat után: kibontják a pezsgőt is, azt is megisszuk. Házasságunk tizenöt éve alatt most látom először részegnek T.-t, szerencsére csak abban nyilvánul meg, hogy minden átmenet nélkül elkezd rendkívül választékos franciasággal beszélni. Majd megfúlok a nevetéstől, mert azt követeli, hadd mutathassa be hódolatát Ny. feleségének. Mindenki szeretettel néz rá, kettőnkön kívül egy lélek nem tud itt franciául.
Négykor ültünk asztalhoz, lehet úgy fél tíz, mire Ny. engedélyt ad az asztalbontásra. Maja azt suttogja, menjünk le a drótkötélpálya csilléjében a városba, ő fél autón menni ezen a vad szerpentinen, túl sokat ivott mindenki, a kocsivezető-após is. Nekem már minden mindegy, csak még egyszer otthon lehessünk. Az após, a pártmunkás, a drámaíró beszállnak a kocsiba, Maja, T., Ny. meg én megyünk a csilléhez. Krisztus, hisz ebben józanon is iszonyú közlekedni, nincs benne pad, s villámgyorsan zuhan alá, iszonyú meredek pályán. T. megdicsőült arccal még választékosabb szózuhataggal ostromolja Ny.-t, szerencsére fogalma sincs, mibe szállt, mekkora mélység van alatta, s hol ereszkedünk alá, míg lesiklunk a bulvárra. Ny. virágot vesz Majának is, 140nekem is, fűszerillatú, tarka rózsacsokrot, kezet is csókol, mikor elválunk. A szálloda liftjében egy angol áll, kockás zakója van, kis pipa a szájában. Mi, persze, már tudjuk a számokat oroszul, mondjuk az emeletszámunkat, az angol teljes lelkinyugalommal azt mondja pipája mellől: „Fourth!” Fel is viszik a kívánt emeletre. Bámulatos nép! Apró imákat rebegek minden szilvaszemű szenthez, hogy csak a mai ebédet élje túl a gyomrunk, s végre benn vagyunk a szobánkban. T. ekkor már hozzám is franciául beszél, de én legalább tudok neki válaszolni. Mire bejövök a fürdőszobából, már alszik, s édeni béke tükröződik a homlokán.
Másnap a szánk akár a rézkilincs, és Maja közli, hogy újabb lakoma várható. Nincs lakoma – mondom sötéten –, még egy ilyen tamada, és gyomorhuruttal érkezünk Gagrába. Ma éjjel elutazunk, szó sem lehet semmiféle lakomáról, közölje Ny.-vel. Ny. arca megmerevedik, mikor Maja lefordítja, mit mondtam, érzem, hogy megsértettem az illemet. Persze, udvarias, mint mindig, bár alig tudja elfojtani rosszallását. Megint autóba ültet, s kivisz a városból, az ősi grúz fővárost keressük fel. Egy darabig a Kura vonalán haladunk, erőművek mellett, aztán befutunk a hegyek közé. Itt is különös, sárga vonulatok kopár ormai látszanak, ez már Lermontov vidéke: a Kura és az Aragva folyók egyesülésénél fekszik az ősi székváros. Fügefaligetek, forróság, rezzenéstelen, majdnem szaharai nyár. Megnézzük a kolostort a hegyen, amely „nem is olyan régi” – csak a hatodik századból való, szégyenkezik Ny. Romerkélyéről belátni a tájat: szakadékok, hágók, vak hegyek, a völgyben a folyó villogása és a város. Meglátogatjuk a grúz fejedelmek temetkezési templomát a völgyben, itt is épp istentisztelet folyik, ős-öreg pap misézik pár öregembernek, az apsziszban az egész falat betölti Jézus végtelen szomorúságú, bizantin feje. Ny. megmutatja a csodatevő képet is, mosolyog, míg elébe vezet, s megkér, álljunk előtte egy-két percig, nézzük 141a töviskoszorús krisztusfejet figyelmesen, s várjuk meg, mi történik. Bámulom a képet engedelmesen, Ny. figyel. „Nekem ugyan mutogathatod – gondolom –, mióta kálvinizmus van Magyarországon, protestáns minden felmenőm.” De aztán kezdem furcsán érezni magam, mert a lehunyt szemű Krisztus egyszer csak kinyitja a szemét és rám néz. Néz egy darabig, aztán megint lehunyja szomorú pilláit, aztán megint felnéz, én meg fogom magam és elmegyek előle, megelégeltem az optikai tüneményt. Ki festette, mikor, s hogy csinálta, miféle eszközökkel, nem tudom, de kétségtelen, hogy Krisztus fel-felpillant, majd lecsukja szemét a grúz fejedelmek templomában. Ny. nevet, most egy kicsit békültebb, látja, hogy nagy sikere volt kolostorának, csodálatos képüknek, s jó kedvében letép, és emlékül nekem ad egy szokatlanul formás fügefalevelet.
Visszafelé menet megállunk egy negyedórára Gül Babánál. Nem tudom, hogy hívják igazándiból Gül Babát, mi nevezzük el így, kilencven éves a vén kertész, ártatlan, okos kék szeme van, kicsit hajlott háta, figyelő tekintete. Ha nem volna bennem valami buta tartózkodás, kezet csókolnék neki, mert olyan. Megmutatja melegházait, szőlőlugasait, megkínál szilvával, szőlővel, lánya (csaknem hetven éves) szegfűt tép nekem. Az öreg egész életét virágok közt töltötte, a kertészeti főiskola hallgatói időnként hozzá jönnek ki tanácsért a városból. Mosolyog ránk, keze, ujjai, mint a szelíd fagyökér. Kimondhatatlanul jó mellette lenni, apámra emlékeztet, pedig nem is törődik velem. T.-t kedvelte meg. Persze, nem tud vele beszélni, de ráteszi gyökérujjait T. vállára, aki egy alacsony fatörzsön ül mellette, s ránevet. „Jól van, te kék szemű, te távoli, te idegen, te fiatal” – ezt mondja Gül Baba öreges, csendes nevetése. Könnyes a szemem, míg kilépek különös, kánaáni kertjéből, csak éppen nem tudom, miért.
Ny. – kissé mereven – elköszön. Miután nem kívánjuk 142folytatni a lakomát, kijelenti, délután értünk jön, kivisz az állomásra, addig is jó időtöltést kíván. Ismét barbár módra viselkedem, Maját megkérem, kérdezze meg tőle, hol van Tbilisziben olyan bolt, amelyben valami speciálisan grúz emléket vehetnék, talán valami ékszert, olyat, amilyet az itteni nők viselnek. „Mindenről gondoskodom” – feleli Ny. hidegen, s mindjárt elpirulok, és borzasztóan rosszul érzem magam, mert tüstént rájövök, milyen hibát követtem el. Kiprovokáltam az ajándékot! Ny. hozni fog nekünk valamit, s dehogy fogad el érte pénzt, és dehogy visz ez el bennünket grúz boltba! Nyilván tiltja a szokás. Na, neki is meglehet rólam a véleménye! Persze, nem tévedtem, úgy történik, ahogy elképzeltem: délután megérkezik, átnyújt mindenkinek egy fekete grúz kerámiát, a formák oly elevenen idézik Hellászt, mintha ásatási leleteket kaptunk volna. Eszembe jut a faragott fadoboz, melyet azért hoztam magammal Pestről, hogy ha valaki nagyon figyelmes lesz hozzánk, megajándékozhassam. Kibontom gyorsan a már lezárt koffert – elő a fadobozt, nyújtom Ny.-nek, fogadja el ő is szíves emlékül. Azon, ahogy átveszi és megköszöni, jövök rá, milyen újabb hibát követtem el. Mikor én átvettem a fekete korsót, annyit mondtam, nagyon szép, köszönöm, mosolyogtam egyet, s betettem az ajándékot a neszeszerembe. Ny. sokáig tartja tenyerén dobozkámat, később szívéhez szorítja, majd távolabb emeli szemétől, úgy néz rá, s azt mondja, gyermekeinek gyermekei is híven őrzik majd ezt a csodálatos fadobozt, zálogaképpen örök barátságunknak. Hát szóval így illik ez. Azt hiszem, elsüllyedek. Ny. zsebre teszi a dobozt és mosolyog.
Autója kivisz a vokzálba, hálókupéba szállunk. A hordárt Ny. keríti, ő ad utasítást, hová tegye bőröndjeinket. Egy pillanatra eltűnik, mire visszatér, három üveg szörp van a kezében, meg ne szomjazzunk éjszaka. T.-t jobbról-balról megcsókolja, tőlem azzal köszön el, hogy bejelenti: 143jövőre elkészül a Zsófika grúz fordítása is. Szénfekete, ragyogó szemét ránk szegezve integet utánunk, míg csak el nem tűnik előle a vonat. Nem tudom, mi marad benne végül is, micsoda emlék, bizonyára kevésbé kedvező, mint mibennünk őróla. Én mindenesetre tudom, hogy sose fogom elfelejteni se tekintetét, se különös szokásait, vendégszerető szigorúságát, azt az abszolút készséget, hogy mindent a kedvünkre tegyen és mindenét, amivel csak rendelkezik, felajánlja annak érdekében, hogy jobban érezzük magunkat hazájában.
Holtfáradtak vagyunk, azonnal lefekszünk. Most nem ketten vagyunk a hálófülkében, mint a Vörös Nyílon, hanem négyen, Maja az egyik, egy ismeretlen fiatalember a másik felső ágyban. Maja forog, sóhajt, soká alszik el. A kerekek kattognak. „Grúzia – gondolom lehunyt szemmel. – Ez volt Grúzia. Most már annyi mindent jobban értek …” Az ágy kemény, az utasok zajosak, nem tudok aludni. Nem izgat, hallgatom az idegen helyneveket az állomásokon, s figyelem, hogy ragyognak be váratlanul a lámpák. Ám reggel, mikor mosdunk, öltözünk – itt nem adnak reggelit, mint a leningrádi expresszen, s ágyaznunk is magunknak kell –, már érzem a rossz éjszakát, olyan morcos vagyok, hogy a tengerre is csúnyán nézek. No, istenem, mondom, láttam én már tengert Svédországban, Dániában, Angliában, pár nappal ezelőtt még Leningrád mellett is. Tenger az tenger. Hogy furák a házak? Bánom is én! Álmos vagyok, éhes vagyok, rosszkedvű vagyok. Ez Gagra? Idejöttünk? Na, végre. Mogorván bámulok magam elé.
