LÁNG ZSOLT: A grúz no

Tbilisziben, aki csak teheti, a maga szakállára fut. A tömbházak tenyérnyi szellozoablakain kikönyöklo kályhacsövekbol színes füstcsíkok szállnak a magasba. Koromfeketétol ezüstfehérig terjed a színskála (a marmeládés doboznak gyönyöru lila a füstje!), és az enyhe lejtésu Dzsugaszta dombról beereszkedo reptéri buszból úgy tunik, mintha egy szórakozott (részeg) városfodrász festette volna meg a város hajzatát. Futoanyagnak egyébként nem a tüzelot nevezik, hanem az iható alkoholt.
A grúz író tyúkfarmot vezet, miközben a tyúkfarmerek szövetségének az elnöke is; munkájáról mesél, és mivel nem tud jól angolul, a tojások kipottyanását eljátssza, onnan kezdve, hogy a tyúkokat szorosan be kell zsúfolni a ketrecbe, mert annál buzgóbban muködik a tojóösztönük, odáig, hogy az aljrács lyukai akkorák, hogy a tyúk ne, a tojás viszont kipottyanjon. Aztán megajándékoz kötetével. Olyanok a grúz betuk, mintha sok pálcikaember állna egymás mellett egy tornamutatványokat tartalmazó tankönyvben.
A grúz no egyik percben nagy, másikban kicsi. Ha nagy, ölbe kap, és agyondédelget, ha meg kicsi, sírni kezd, könnyei belülre folynak, zubog a mellkasa, a hasa, még a lábujja is (a torkában viszont egy éhes vagy megvert kutya vinnyog), majd hirtelen, nem egészen világos, milyen szándékkal, megmarkolja magát; talán fel akarja nyalábolni azt, ami megmaradt belole, hogy kidobja a tenyérnyi ablakon? Ám még nem tartunk itt, még csupán lakása felé botorkálunk a feltúrt járdákon.
Itt minden Sztálinra emlékeztet, anélkül, hogy kimondaná az Ő nevét.
Az emlékezet olyan, mint a füst: vastagon gomolygó, fullasztó, suru anyag, szinte megfoghatod rohanó alakjait, aztán huss, felszívódik a levegoben. Grúzia nem marad meg úgy, mint mondjuk egy bécsi látogatás, amikor az ember pampuskát majszol, és kis adagban szopogatja a sört. A grúz emlék olyanféle, mint Gyulus, hibbant szomszédunk, akinek már bajusza van és kopaszodik, de belül még csecsemo, és ez a kialakulatlanság megvédi ot attól, hogy drámai események vagy romboló erok összetörjék. Van és nincs.
A grúz no azzal búcsúzik, már kint a repülotéren, hogy vigyem magammal, mindegy, hova, és mindegy, mit akarok vele, vigyem innen. Ez egy szép ország, mondom neki, és arra gondolok, ha nekem itt kéne élnem, karikás szemu kísértetként kódorognék a roncsokkal teleszórt utcákon, kitámolyognék a hegyek közé, ahol szintén betonromok, és a barlangok emberszaga kifröcsög a hidegbe... Talán az a legnagyobb baj, hogy Grúzia, különösen télen, Romániára hasonlít.
Valahogy nem tudok a rimánkodó nore figyelni, már csak a visszautazás félelmei miatt sem. Két óra az út Bukarestig, ám nemrég puszta szórakozásból leszedtek itt egy repülogépet. Mert mániájuk a céllövészet! Mindenre köpnek és dobnak és lonek, lyukakba és villanykörtére, patkányokra és csókákra, sot, a lámpát célzó pezsgosdugóra is lonek, egy másik pezsgosdugóval. A grúz pezsgo finom, viszont nem melegít igazán.
Megpróbálok Gyulusként mindenbol kimaradni. De utolsó elotti nap mégis lelkifurdalásom támad: nem lehet így élni! Nem lehet félreállni! Nem lehet nem élni. Mehetünk!, mondom a grúz nonek. Akkora a szobája, mint egy konyha, a konyhája akkora, mint egy vasúti vécéfülke, a vécé a folyosó végén, ezért éjjeliedényt használ, mert éjszaka veszélyes kimenni. Hálóingre vetkozik, ez a háziruhája. Rózsaszínu és lila keveredik, fátyolszövet, de nejlonból, szikrázik, kisül. Közelrol inkább riasztó, mint vonzó. Reszketek. Arra kér, hogy szelloztessem meg a futotesteket, mert a kazánházból csak akkor jönnek ki, ha külön fizet nekik, de erre nincs pénze. Ő már megszokta, de látja rajtam, fázom. Nekem kell lemenni, o fél a patkányoktól. Kezembe nyom egy fogót meg egy gyertyát. A csapot, szemben az ajtóval, tekerjem meg, hagyjam, hogy a levego kimenjen, akkor melegebb lesz. Addig megfozi a vacsorát. Lebotorkálok, sejtem, mit kell tennem, csináltam már ilyet. Vasajtó, sarokvas nélkül, kis híján rám borul. Deszkapallón megyek a falig, a pislákoló gyertyafényben, mellettem csobbanások. Fütyölni kezdek, hogy eluzzem az ártó szellemeket. Kígyók is felbukkannak, vagy valamilyen ismeretlen fajtájú, lábatlan vízi állatok. Kicsit félek, bár szeretem az állatokat, és tudom, nem bántanak, csak ha nagyon éhesek. A fogóval megtekerek egy elvékonyodott fémcsonkot, sisteregve kitör a rozsdás goz. Félreállok, és ameddig ég a gyertya, hagyom, szellozzenek a csövek; hagyom, hadd zokogjanak. Érdekes vallás a grúz; a gyertyát mindkét végén meggyújtják, és középütt vízszintes félhengerbe illesztik; nem értem az okát, nem is takarékos, ámbár szép látvány. Én csak az egyik végén égetem a vastag grúz gyertyát, így nagyjából egy órát tart a szelloztetés. A fény kialszik, a csapot nyitva hagyom, tapogatózva tocsogok viszsza.
Arra gondolok, milyen jó volna fölszaladni a legmagasabb hegyre. Valami Muzsdaj a neve. Futás közben úgy venni a levegot, ahogyan egy fuvolamuvész, miközben Bachot játszik, vagy Badalamenti-filmzenét. Csak ezért a levegovételért szoktam fuvolát hallgatni: a legélobb zene. Szaladni a hegyoldalban, füves, itt-ott kavicsos úton. A távolban a hófödte Muzsdaj. A kövekre kifeküdtek a gyíkok, de nincs ereje a napnak, nem bírnak megmozdulni. Tenyérnyi felhotol is erosen beborul, és hideg lesz. Mintha kinyitnának egy gigantikus hutoszekrényt, csak annyi idore, hogy kivegyék a margarinos dobozt, amelyben egy penészes félcitromot oriznek, a citromos tea számára, amibe persze konyakot is öntenek.
Mennyit álmodoztam arról, hogy egyszer idegen városban sétálok majd, közel az Édenhez... Hát most ez volna az! Innen az Éden hatszáz kilométer. De nem jutok elobbre. Nem tudok behatolni a térbe. Hiányzik az erom a következo, vagyis az elso lépéshez. Ugyanígy vagyok a novel is. Mi az a mozdulat, ami átszakítja a közöttünk feszülo láthatatlan hártyát. Meg kellene érintenem a mellét. Attól beindulna valami. Jó nagy a melle, de mintha gumiból volna, és ettol egy focilabda képzetét kelti, amit egyrészt nem érint meg kézzel az ember, másrészt még lábbal sem szívesen, ha egy bizonyos helyen kidudorodik.
Más a helyzet, ha enni kell. Nemzeti eledel, seszíne van, illata lisztes és émelyíto. Olyan, mintha az ostyába nem fagylaltot töltenének, hanem gozölgo dagadót. Befalom, nyelvemmel forgatom, oldalra lököm, aztán vissza középre, ide-oda taszigálom, még nem harapok bele, de már a sok nyál belemart, pezseg a számban, szívja a szám pumpája, préseli és szívja egyszerre. Irigylem a nyelvemet, ezt az öntudatlan húsdarabot, amely bent lakik az örök sötétségben, a legritkábban mutatkozik. De jó neki! És ez az irigyelt húsdarab uralkodni kezd, egyszer csak az o öntudatlan és ingerült kutatási vágyának lesz alárendelve mindenem, aminek persze az a furcsa, mégis értheto következménye, hogy mindenem (tetomtol talpamig) tiltakozni kezd, lázadni a nyelv terjeszkedése ellen, és egyszeruen halottnak tetteti magát. Mialatt képzeletem beszáguldja a lehetoségeket, bejárja a táj és a test szakadékait, hiszen csak egyetlen zuhanás, máris a mélyben jár, sötétben és víz alatt forgolódik, odúk rejtelmeibe és fennsíkok szelébe szimatol bele, a test tapodtat sem moccan.
A grúz no ott szorong mellettem. Érzem rajta, hogy bénultságomat fenyegetonek érzi. Magához rántana, mégsem teszi, holott felkészült, hogy megtegye, hallottam, hogyan mosakodott fürdoszoba-kamrájában, nem ránt, pedig ki vagyok neki szolgáltatva, felfedezte rajtam a vágyak leleplezo aromáját (vagy ki tudja, hogyan nevezi), nem szakítja át a hártyát, hanem jó éjt! intve, megalázó vackára vonul, hogy én a kényelmesnek ugyan nem nevezheto, ám pompázatos ravatalként magasodó heveron aludhassam az utolsó grúz éjszakán.

Élet és Irodalom 45. évfolyam, 51. szám