2008. augusztus 12., kedd
Az áldozat G E O R G I A , mint mindig!
Zsoldosok is segítik őket?
Az orosz katonai titkosszolgálatok információi szerint amerikai katonai szakértők irányítása alatt mintegy 3000 zsoldos is harcol a grúz hadsereg oldalán az orosz békefenntartók és katonai egységek ellen. Ezt a szolgálatok egy magas rangú képviselője mondta el hétfőn az orosz RIA Novosztyi hírügynökségnek, s leszögezte: ezzel az Egyesült Államok is felelősséget visel a dél-oszétiai vérontásért.
http://www.fn.hu/kulfold/20080811/oroszorszag_megszallta_gruziat/
Távol áll a politika tőlem, nem is kívánok belefolyni, de a "fejektől bűzlik a hal"! Itt lehet tallózni és gondolkodni a dolgokon!
Az orosz katonai titkosszolgálatok információi szerint amerikai katonai szakértők irányítása alatt mintegy 3000 zsoldos is harcol a grúz hadsereg oldalán az orosz békefenntartók és katonai egységek ellen. Ezt a szolgálatok egy magas rangú képviselője mondta el hétfőn az orosz RIA Novosztyi hírügynökségnek, s leszögezte: ezzel az Egyesült Államok is felelősséget visel a dél-oszétiai vérontásért.
http://www.fn.hu/kulfold/20080811/oroszorszag_megszallta_gruziat/
Távol áll a politika tőlem, nem is kívánok belefolyni, de a "fejektől bűzlik a hal"! Itt lehet tallózni és gondolkodni a dolgokon!
2008. augusztus 7., csütörtök
Ízben, mint a kő: a grúz bor
Teliani Valley bora: a Saperavival (Kahétia, Telavi körzet), nem annyira drága, mint amennyire a többi az.
Sötét rubin szín, elegáns mozgás, fűszeres illatok. Kis menta, szegfűszeg, érett meggy, lassan szellőző, határozott animalitás. Ízben, mint a kő, erős sav, határozott, harcias tannin, épphogy közepes test, de magas és tömör szerkezet, szinte semmi gyümölcs. Hosszú, csontszáraz utóíz. Mégsem diszharmonikus, valahogy elhiszem neki, hogy megérik, csak azt a négy-öt évet kell kivárni. Olyan, mint egy elég komoly bor, amely mondjuk három hónapja érik a barrique-ban, de még tizenkettőt ott kellene maradnia. Az első két-három próba után állt néhány napot a palackban, utána nemhogy tartotta magát, finomabb volt, mint bontás után. A sav- és cserérzet kissé szelídült, a gyümölcsök előrébb jöttek. Összességében abszolút más, mint amihez szokva vagyunk.
Akit az egzotikum izgat az keresse, de aki a lágyságot és az édességet preferálja, kerülje.
Sötét rubin szín, elegáns mozgás, fűszeres illatok. Kis menta, szegfűszeg, érett meggy, lassan szellőző, határozott animalitás. Ízben, mint a kő, erős sav, határozott, harcias tannin, épphogy közepes test, de magas és tömör szerkezet, szinte semmi gyümölcs. Hosszú, csontszáraz utóíz. Mégsem diszharmonikus, valahogy elhiszem neki, hogy megérik, csak azt a négy-öt évet kell kivárni. Olyan, mint egy elég komoly bor, amely mondjuk három hónapja érik a barrique-ban, de még tizenkettőt ott kellene maradnia. Az első két-három próba után állt néhány napot a palackban, utána nemhogy tartotta magát, finomabb volt, mint bontás után. A sav- és cserérzet kissé szelídült, a gyümölcsök előrébb jöttek. Összességében abszolút más, mint amihez szokva vagyunk.
Akit az egzotikum izgat az keresse, de aki a lágyságot és az édességet preferálja, kerülje.
2008. augusztus 6., szerda
Tbilisi balettiskola tervéről
A dán Henning Larsens Tegnestue nyerte a tbilisi balettiskola épületére kiírt tervpályázatot a hagyományos építészeti gesztusok modern megfogalmazásával.
A Georgian Choreographic Centre Tbilisiben, Grúzia fővárosában, a Mtkari folyó partján épül. A terv a hagyományos grúz építészet jellegzetességeit – a hosszanti, kiugró balkonok és teraszok árnyékába boruló homlokzatokat – fogalmazza újra modern koncepcióban. A környező lejtős telket a tájépítészek lépcsős kertté alakítják, melyből organikusan emelkedik ki az épület.
A nagy előadóterem egy tipikus grúz belső udvarra hajaz, körbe-körbe legyező-alakú páholyokkal. A legyező-motívum végigfut az épületen, odakint a lépcsős terasz részévé válik, majd újra kinyílik, ahogy az épület felmagasodik a földből. A 16 ezer négyzetméteres épület a nagy előadótermen kívül egy kis színházermet, 12 balett-termet és egy kollégiumot foglal majd magába.
A nagy előadóterem egy tipikus grúz belső udvarra hajaz, körbe-körbe legyező-alakú páholyokkal. A legyező-motívum végigfut az épületen, odakint a lépcsős terasz részévé válik, majd újra kinyílik, ahogy az épület felmagasodik a földből. A 16 ezer négyzetméteres épület a nagy előadótermen kívül egy kis színházermet, 12 balett-termet és egy kollégiumot foglal majd magába.
2008. augusztus 5., kedd
csakhokhbili
A csirkét 8 részre szabdaljuk, bőrével lefelé vastag fenekű lábasba rakjuk, közepes tűzön lefedve hőkezeljük kb 20 percig (a végefelé egyszer meg lehet kavarni). A képződött levet átöntjük egy fazékba, hozzáadunk tetszés szerinti mennyiségű, de minimum 1 kiló apróra vágott paradicsomot, sok korianderzöldet, bazsalikomot, némi mentát, pár gerezd fokhagymát, néhány szem borsot, és így főzzük.
Visszatérünk a csirkéhez: leöntjük olvasztott vajjal - ha van tisztított vaj, az még jobb - és egy fej apróra vágott hagymát dobunk hozzá. Amikor már barnára pirult, hozzáöntjük a fűszeres paradicsomot és együtt főzzük addig, amíg a hús már olyan puha, hogy szinte elválik a csonttól. Ha időközben egy pohár vörösbort, mondjuk pinot noirt vagy valamilyen gyümölcsösebb kékfrankost adunk hozzá, azzal semmiképpen nem rontunk rajta.
Friss korianderzölddel és citromkarikákkal tálaljuk.
Hagyományos körete a grúz lapos kenyér, illetve a 15 másik étel, amivel egy körben kerül az asztalra. De illik hozzá a barna rizs, vagy akár főtt krumpli is.
A Grúz tea
A tea oroszországi meghonosítását sikeres és sikertelen kísérletek előzték meg. 1779-ben egy újság hírül adta, hogy Japánból hozott cserjéket ültettek el Kizljár területén, az akkori orosz birodalom legdélebbi pontján.
Az első biztos adat 1817-ből származik. Az odesszai kormányzó Kínából hozatott teacserjéket a Krim-félszigeten lévő Nyikitszki botanikus kert számára. A sikeres telepítés Voroncov gróf nevéhez fűződik, aki 1833-ban megismételte a kísérletet. A botanikus kert igazgatója javaslatára a cserjéket áttelepítették a Fekete-tenger déli partvidékére. Az elsők 1848-ban érkeztek meg Szuhumi botanikus kertjébe. A telepítés nem volt hosszú életű. Az 1870-es években a török háború alatt elpusztult. Egy „nagypapa cserjének” nevezett 2,5 méter magas példány túlélte a viszontagságokat. Csaknem kilencvenéves korában, 1935-ben pusztult el. Az első valódi ültetvényt Erasztavi grúziai földbirtokos létesítette 1854-ben. Ő készítette az első ún. bajhovi teát. (Az elnevezés a kínai baj-hoa szóból ered, fehér szempillácskát jelent.) Mintáit 1864-ben bemutatta a pétervári mezőgazdasági kiállításon. Halála után ültetvénye magára maradt.
Több egyéni és társas cég kísérletezett a századvégen. Tudósok - köztük Mengyelejev is - mérlegelték a hazai termesztés lehetőségeit. A Pétervárott 1884-ben megrendezett nemzetközi botanikai és kertészeti kongresszuson azt javasolták, hogy a Fekete-tenger partján, a Batumi közelében lévő Csakvában létesítsenek ültetvényt. A következő évben meg is érkeztek a magok, de azokat megfertőzte a filoxéra.
Batumi mellett Szoloncov ezredes is foglalkozott tea termesztésével az 1870-es években. Tíz év múlva háromezer cserjéje volt. Termékével szerepelt az 1889-es kaukázusi mezőgazdasági kiállításon. A térségben a kincstári birtokokon is megkezdték a telepítéseket. A munkával Szoloncovot akarták megbízni, de az az ezredes halála miatt meghiúsult.
A grúz tea, vagy ahogy az első időkben nevezték, a kaukázusi tea nagyüzemi termesztésének megalapozói a moszkvai Popov testvérek voltak. A tea forgalmazása területén óriási tapasztalatokat szereztek. Elegendő tőkével is rendelkeztek. Vállalkozásukba egymillió rubelt fektettek be. Ez megfelelt a teakereskedelemből származó egyévi tiszta jövedelmüknek!
A telepítést gondos előkészületek, tudományos vizsgálatok előzték meg. Konsztantin Popov 1889 és 1893 között személyesen tanulmányozta Kínában a tea termesztését és feldolgozását. 1892-ben Batumi közelében 300 hektárnyi földet vásároltak. (A földterület kiválasztása előtt egy akadémikus véleményét kérték ki.) A következő évben Kínából 15 000 teacserjét és 400 pud magot hozattak, valamint 11 kínai szakembert. Vállalkozásukhoz sikerült megnyerniük a kínai Dzson-Dzsau-t, az egyik kínai teagyár tulajdonosának jobbkezét. Az első eredmény még csekély volt, 1895-ben mindössze 20 font tea készült. Az ültetvény csak lassan fejlődött, mert a cserjéket először üvegházban nevelték, s csak később ültették ki a szabadba.
1897-ben Angliából szétszerelt állapotban egy korszerű teagyárat hozattak, melyet Szalibauriban építettek fel. A gyár 200 000 kg tealevél feldolgozására volt alkalmas. Az első évben még csak 5200 kg készült. A következő évben új gyárat építettek Csakvában, melyet a tapasztalt kínai Dzson-Dzsau vezetett. A kaukázusi tea 1900-ban a Párizsi Világkiállításon aranyérmet nyert. Az első, leírásból ismert védjegy a „bogatür” (vitéz, dalia) volt, lovon ülő harcost ábrázolt. A grúz tea első mintáit a Popov testvérek egykori moszkvai teacsomagoló gyárának házi múzeumában őrzik. 1895 és 1917 között a teatermő terület 11 százaléka a Popov testvéreké volt, 54 százaléka pedig cári birtok. Említésre méltó ültetvényt hozott létre mintegy fél hektáron egy Todua nevű kisbirtokos Ocsamcsira körzetében. Első termését 1917-ben szüretelte, s „Todua” márkanéven hozta forgalomba. Az I. világháború alatt a teaültetvények elhagyatottak voltak. Mindent újra kellett kezdeni. Az első lépéseket a „Csaj Grúzia” teatermelő és feldolgozó részvénytársaság tette meg 1921-ben. 1930-ban kutatóintézetet alapítottak és újabb nagyvállalatokat hoztak létre. A terület évről évre nőtt, határa mind északabbra tolódott. Krasznodár körzetben 1936-ban kezdték meg a telepítést. Itt vannak a világ legészakibb teaültetvényei.
Grúziában a termőterület 1956-ra több mint ötvenszeresére nőtt. A tea 85 százalékát kolhozokban termelték. Átlag 5000 tonna levelet szüreteltek hektáranként.
1958-ban megjelent az első teaszüretelő gép, az ún. szkaratvelo. Ez egy mechanikus, ívesen hajlított kettős "fésű", éles, ferdén beállított mozgó és álló fogakkal. A fogak közti távolság határozza meg a leszedett levelek nagyságát. A gép egyforma minőségű leveleket szed, amelyeket egy sűrített levegővel működő szállítószalag továbbít a tartályba.
A kézi szedés nem szorult ki teljesen. Néhány rekorderedményt még ma is számon tartanak. 1964-ben például Tatjana Cshadze 12 000 kg levelet szüretelt. (A világrekord 16 450 kg volt, melyet egy ceyloni teaszedő ért el 1959-ben.) Ez a mennyiség 30 000, 10 dkg-os csomag teához elegendő, 1 kg nyers tea körülbelül 2500 levélből áll, ez majdnem ugyanannyi kézmozdulatot jelent. Tatjána kb. 30 millió levelet tépett le, másodpercenként ötöt. Ezt az eredményt szárnyalta túl 1976-ban Miran Torotadze. Teljesítménye 25 206 kg volt.
Érdekességként említjük meg, hogy Aszkana faluban 1963-ban egy teaszüretelő brigád tiszteletbeli taggá fogadta Valentina Tereskovát, a világ első női űrhajósát. Minden brigádtag az ő nevében külön leszüretelt 3-4 kg teát. Tereskova esküvőjére a brigád "Buket Grúzia" teát küldött.
Grúziában 1921-ben még csak 3 teagyár működött. Számuk fél évszázad alatt 76-ra nőtt. A tbiliszi teagyárat Ramil Hakimov író egy nagy teafolyó fő forrásának nevezte, amelyből az egész szovjet nép iszik. Itt minden évben megünneplik a tea napját. 1966-ban felépítették a Tea Házát.
A gyárakban fekete és zöld „bajhovi” leveles tea, préselt tábla- és téglatea készült. A feldolgozás minden fázisát gépesítették, a fonnyasztástól a szortírozásig. A technológia különbözik az indiai és a ceyloni teáétól. Indiában és Ceylonban természetes körülmények között hervasztják a leveleket 18-22 óráig. A grúz tea rögtön a szárítókamrába kerül. A 60-as években hat-nyolc órát, később még kevesebbet időzött ott. Szárítás után a tealevelek nedvességtartalma magasabb indiai és ceyloni társainál. A gyártási idő lerövidülése az elsősorban mongol exportra készített zöld téglateánál a leglátványosabb. Régen körülbelül három hétig készült, manapság egy nap alatt. A leveleket egy közvetlenül a tűztér fölött elhelyezett hengerbe teszik, ahol felhevülnek 120 fokra. Forrón bekerülnek egy aggregátba, amely egyidejűleg sodorja és el is vágja őket, hogy az oxidációs folyamatok egyenletesebben menjenek végbe. A hevítés, sodrás és vágás nem tart tovább 5-6 percnél. Ezután az anyagot speciális tartályban tartják 6-12 óráig, majd préselik és szárítják.
A teagyárakból kikerülő leveleket félgyártmányoknak nevezik. Még nem az a tea, amit isznak. A teacsomagoló gyárakban speciális receptúra alapján alakítják ki a kereskedelmi minőséget. A legnagyobb gyárak Moszkvában, Tbilisziben, Odessza és Irkutszk városában vannak. A tea legnagyobb része a hazai szükségletet elégíti ki. Exportja elsősorban az akkori szocialista országokba irányult.
A boltokban a tea választékát a szovjet időkben alapvetően a három termőterület fekete és zöld teái képviselték extra, legfelsőbb, első, második és harmadik minőség megjelöléssel. Önálló márkanevet csak a legfinomabb, a júliusi és augusztusi zsenge hajtásokból szüretelt „buket” (virágcsokor) teák kaptak: „Buket Gruzii”, "Buket Azerbajdzsana" és „Krasznodarszkij buket”.
A kaukázusi teák jellegüket tekintve inkább a kínai, mint az indiai teához hasonlítanak. A grúz ültetvények a Fekete-tenger napsütéses partján, az azerbajdzsán teák a Kaszpi-tenger partján zöldellnek. A legészakibb teatermő terület Krasznodar vidékén van. Az eltérő klíma és a talajviszonyok különbözősége miatt a teáknak is más-más az íze. A grúz tea bársonyos, kissé fanyar, sajátos aromával. Közel áll hozzá az azerbajdzsán tea, de annak erősebb a főzete. A krasznodári tea az előbbieknél puhább és "édesebb", és nagyon illatos.
http://www.aranyhegy.com/tea.php oldaláról
Az első biztos adat 1817-ből származik. Az odesszai kormányzó Kínából hozatott teacserjéket a Krim-félszigeten lévő Nyikitszki botanikus kert számára. A sikeres telepítés Voroncov gróf nevéhez fűződik, aki 1833-ban megismételte a kísérletet. A botanikus kert igazgatója javaslatára a cserjéket áttelepítették a Fekete-tenger déli partvidékére. Az elsők 1848-ban érkeztek meg Szuhumi botanikus kertjébe. A telepítés nem volt hosszú életű. Az 1870-es években a török háború alatt elpusztult. Egy „nagypapa cserjének” nevezett 2,5 méter magas példány túlélte a viszontagságokat. Csaknem kilencvenéves korában, 1935-ben pusztult el. Az első valódi ültetvényt Erasztavi grúziai földbirtokos létesítette 1854-ben. Ő készítette az első ún. bajhovi teát. (Az elnevezés a kínai baj-hoa szóból ered, fehér szempillácskát jelent.) Mintáit 1864-ben bemutatta a pétervári mezőgazdasági kiállításon. Halála után ültetvénye magára maradt.
Több egyéni és társas cég kísérletezett a századvégen. Tudósok - köztük Mengyelejev is - mérlegelték a hazai termesztés lehetőségeit. A Pétervárott 1884-ben megrendezett nemzetközi botanikai és kertészeti kongresszuson azt javasolták, hogy a Fekete-tenger partján, a Batumi közelében lévő Csakvában létesítsenek ültetvényt. A következő évben meg is érkeztek a magok, de azokat megfertőzte a filoxéra.
Batumi mellett Szoloncov ezredes is foglalkozott tea termesztésével az 1870-es években. Tíz év múlva háromezer cserjéje volt. Termékével szerepelt az 1889-es kaukázusi mezőgazdasági kiállításon. A térségben a kincstári birtokokon is megkezdték a telepítéseket. A munkával Szoloncovot akarták megbízni, de az az ezredes halála miatt meghiúsult.
A grúz tea, vagy ahogy az első időkben nevezték, a kaukázusi tea nagyüzemi termesztésének megalapozói a moszkvai Popov testvérek voltak. A tea forgalmazása területén óriási tapasztalatokat szereztek. Elegendő tőkével is rendelkeztek. Vállalkozásukba egymillió rubelt fektettek be. Ez megfelelt a teakereskedelemből származó egyévi tiszta jövedelmüknek!
A telepítést gondos előkészületek, tudományos vizsgálatok előzték meg. Konsztantin Popov 1889 és 1893 között személyesen tanulmányozta Kínában a tea termesztését és feldolgozását. 1892-ben Batumi közelében 300 hektárnyi földet vásároltak. (A földterület kiválasztása előtt egy akadémikus véleményét kérték ki.) A következő évben Kínából 15 000 teacserjét és 400 pud magot hozattak, valamint 11 kínai szakembert. Vállalkozásukhoz sikerült megnyerniük a kínai Dzson-Dzsau-t, az egyik kínai teagyár tulajdonosának jobbkezét. Az első eredmény még csekély volt, 1895-ben mindössze 20 font tea készült. Az ültetvény csak lassan fejlődött, mert a cserjéket először üvegházban nevelték, s csak később ültették ki a szabadba.
1897-ben Angliából szétszerelt állapotban egy korszerű teagyárat hozattak, melyet Szalibauriban építettek fel. A gyár 200 000 kg tealevél feldolgozására volt alkalmas. Az első évben még csak 5200 kg készült. A következő évben új gyárat építettek Csakvában, melyet a tapasztalt kínai Dzson-Dzsau vezetett. A kaukázusi tea 1900-ban a Párizsi Világkiállításon aranyérmet nyert. Az első, leírásból ismert védjegy a „bogatür” (vitéz, dalia) volt, lovon ülő harcost ábrázolt. A grúz tea első mintáit a Popov testvérek egykori moszkvai teacsomagoló gyárának házi múzeumában őrzik. 1895 és 1917 között a teatermő terület 11 százaléka a Popov testvéreké volt, 54 százaléka pedig cári birtok. Említésre méltó ültetvényt hozott létre mintegy fél hektáron egy Todua nevű kisbirtokos Ocsamcsira körzetében. Első termését 1917-ben szüretelte, s „Todua” márkanéven hozta forgalomba. Az I. világháború alatt a teaültetvények elhagyatottak voltak. Mindent újra kellett kezdeni. Az első lépéseket a „Csaj Grúzia” teatermelő és feldolgozó részvénytársaság tette meg 1921-ben. 1930-ban kutatóintézetet alapítottak és újabb nagyvállalatokat hoztak létre. A terület évről évre nőtt, határa mind északabbra tolódott. Krasznodár körzetben 1936-ban kezdték meg a telepítést. Itt vannak a világ legészakibb teaültetvényei.
Grúziában a termőterület 1956-ra több mint ötvenszeresére nőtt. A tea 85 százalékát kolhozokban termelték. Átlag 5000 tonna levelet szüreteltek hektáranként.
1958-ban megjelent az első teaszüretelő gép, az ún. szkaratvelo. Ez egy mechanikus, ívesen hajlított kettős "fésű", éles, ferdén beállított mozgó és álló fogakkal. A fogak közti távolság határozza meg a leszedett levelek nagyságát. A gép egyforma minőségű leveleket szed, amelyeket egy sűrített levegővel működő szállítószalag továbbít a tartályba.
A kézi szedés nem szorult ki teljesen. Néhány rekorderedményt még ma is számon tartanak. 1964-ben például Tatjana Cshadze 12 000 kg levelet szüretelt. (A világrekord 16 450 kg volt, melyet egy ceyloni teaszedő ért el 1959-ben.) Ez a mennyiség 30 000, 10 dkg-os csomag teához elegendő, 1 kg nyers tea körülbelül 2500 levélből áll, ez majdnem ugyanannyi kézmozdulatot jelent. Tatjána kb. 30 millió levelet tépett le, másodpercenként ötöt. Ezt az eredményt szárnyalta túl 1976-ban Miran Torotadze. Teljesítménye 25 206 kg volt.
Érdekességként említjük meg, hogy Aszkana faluban 1963-ban egy teaszüretelő brigád tiszteletbeli taggá fogadta Valentina Tereskovát, a világ első női űrhajósát. Minden brigádtag az ő nevében külön leszüretelt 3-4 kg teát. Tereskova esküvőjére a brigád "Buket Grúzia" teát küldött.
Grúziában 1921-ben még csak 3 teagyár működött. Számuk fél évszázad alatt 76-ra nőtt. A tbiliszi teagyárat Ramil Hakimov író egy nagy teafolyó fő forrásának nevezte, amelyből az egész szovjet nép iszik. Itt minden évben megünneplik a tea napját. 1966-ban felépítették a Tea Házát.
A gyárakban fekete és zöld „bajhovi” leveles tea, préselt tábla- és téglatea készült. A feldolgozás minden fázisát gépesítették, a fonnyasztástól a szortírozásig. A technológia különbözik az indiai és a ceyloni teáétól. Indiában és Ceylonban természetes körülmények között hervasztják a leveleket 18-22 óráig. A grúz tea rögtön a szárítókamrába kerül. A 60-as években hat-nyolc órát, később még kevesebbet időzött ott. Szárítás után a tealevelek nedvességtartalma magasabb indiai és ceyloni társainál. A gyártási idő lerövidülése az elsősorban mongol exportra készített zöld téglateánál a leglátványosabb. Régen körülbelül három hétig készült, manapság egy nap alatt. A leveleket egy közvetlenül a tűztér fölött elhelyezett hengerbe teszik, ahol felhevülnek 120 fokra. Forrón bekerülnek egy aggregátba, amely egyidejűleg sodorja és el is vágja őket, hogy az oxidációs folyamatok egyenletesebben menjenek végbe. A hevítés, sodrás és vágás nem tart tovább 5-6 percnél. Ezután az anyagot speciális tartályban tartják 6-12 óráig, majd préselik és szárítják.
A teagyárakból kikerülő leveleket félgyártmányoknak nevezik. Még nem az a tea, amit isznak. A teacsomagoló gyárakban speciális receptúra alapján alakítják ki a kereskedelmi minőséget. A legnagyobb gyárak Moszkvában, Tbilisziben, Odessza és Irkutszk városában vannak. A tea legnagyobb része a hazai szükségletet elégíti ki. Exportja elsősorban az akkori szocialista országokba irányult.
A boltokban a tea választékát a szovjet időkben alapvetően a három termőterület fekete és zöld teái képviselték extra, legfelsőbb, első, második és harmadik minőség megjelöléssel. Önálló márkanevet csak a legfinomabb, a júliusi és augusztusi zsenge hajtásokból szüretelt „buket” (virágcsokor) teák kaptak: „Buket Gruzii”, "Buket Azerbajdzsana" és „Krasznodarszkij buket”.
A kaukázusi teák jellegüket tekintve inkább a kínai, mint az indiai teához hasonlítanak. A grúz ültetvények a Fekete-tenger napsütéses partján, az azerbajdzsán teák a Kaszpi-tenger partján zöldellnek. A legészakibb teatermő terület Krasznodar vidékén van. Az eltérő klíma és a talajviszonyok különbözősége miatt a teáknak is más-más az íze. A grúz tea bársonyos, kissé fanyar, sajátos aromával. Közel áll hozzá az azerbajdzsán tea, de annak erősebb a főzete. A krasznodári tea az előbbieknél puhább és "édesebb", és nagyon illatos.
http://www.aranyhegy.com/tea.php oldaláról
2008. augusztus 4., hétfő
LÁNG ZSOLT: A grúz no
Tbilisziben, aki csak teheti, a maga szakállára fut. A tömbházak tenyérnyi szellozoablakain kikönyöklo kályhacsövekbol színes füstcsíkok szállnak a magasba. Koromfeketétol ezüstfehérig terjed a színskála (a marmeládés doboznak gyönyöru lila a füstje!), és az enyhe lejtésu Dzsugaszta dombról beereszkedo reptéri buszból úgy tunik, mintha egy szórakozott (részeg) városfodrász festette volna meg a város hajzatát. Futoanyagnak egyébként nem a tüzelot nevezik, hanem az iható alkoholt.
A grúz író tyúkfarmot vezet, miközben a tyúkfarmerek szövetségének az elnöke is; munkájáról mesél, és mivel nem tud jól angolul, a tojások kipottyanását eljátssza, onnan kezdve, hogy a tyúkokat szorosan be kell zsúfolni a ketrecbe, mert annál buzgóbban muködik a tojóösztönük, odáig, hogy az aljrács lyukai akkorák, hogy a tyúk ne, a tojás viszont kipottyanjon. Aztán megajándékoz kötetével. Olyanok a grúz betuk, mintha sok pálcikaember állna egymás mellett egy tornamutatványokat tartalmazó tankönyvben.
A grúz no egyik percben nagy, másikban kicsi. Ha nagy, ölbe kap, és agyondédelget, ha meg kicsi, sírni kezd, könnyei belülre folynak, zubog a mellkasa, a hasa, még a lábujja is (a torkában viszont egy éhes vagy megvert kutya vinnyog), majd hirtelen, nem egészen világos, milyen szándékkal, megmarkolja magát; talán fel akarja nyalábolni azt, ami megmaradt belole, hogy kidobja a tenyérnyi ablakon? Ám még nem tartunk itt, még csupán lakása felé botorkálunk a feltúrt járdákon.
Itt minden Sztálinra emlékeztet, anélkül, hogy kimondaná az Ő nevét.
Az emlékezet olyan, mint a füst: vastagon gomolygó, fullasztó, suru anyag, szinte megfoghatod rohanó alakjait, aztán huss, felszívódik a levegoben. Grúzia nem marad meg úgy, mint mondjuk egy bécsi látogatás, amikor az ember pampuskát majszol, és kis adagban szopogatja a sört. A grúz emlék olyanféle, mint Gyulus, hibbant szomszédunk, akinek már bajusza van és kopaszodik, de belül még csecsemo, és ez a kialakulatlanság megvédi ot attól, hogy drámai események vagy romboló erok összetörjék. Van és nincs.
A grúz no azzal búcsúzik, már kint a repülotéren, hogy vigyem magammal, mindegy, hova, és mindegy, mit akarok vele, vigyem innen. Ez egy szép ország, mondom neki, és arra gondolok, ha nekem itt kéne élnem, karikás szemu kísértetként kódorognék a roncsokkal teleszórt utcákon, kitámolyognék a hegyek közé, ahol szintén betonromok, és a barlangok emberszaga kifröcsög a hidegbe... Talán az a legnagyobb baj, hogy Grúzia, különösen télen, Romániára hasonlít.
Valahogy nem tudok a rimánkodó nore figyelni, már csak a visszautazás félelmei miatt sem. Két óra az út Bukarestig, ám nemrég puszta szórakozásból leszedtek itt egy repülogépet. Mert mániájuk a céllövészet! Mindenre köpnek és dobnak és lonek, lyukakba és villanykörtére, patkányokra és csókákra, sot, a lámpát célzó pezsgosdugóra is lonek, egy másik pezsgosdugóval. A grúz pezsgo finom, viszont nem melegít igazán.
Megpróbálok Gyulusként mindenbol kimaradni. De utolsó elotti nap mégis lelkifurdalásom támad: nem lehet így élni! Nem lehet félreállni! Nem lehet nem élni. Mehetünk!, mondom a grúz nonek. Akkora a szobája, mint egy konyha, a konyhája akkora, mint egy vasúti vécéfülke, a vécé a folyosó végén, ezért éjjeliedényt használ, mert éjszaka veszélyes kimenni. Hálóingre vetkozik, ez a háziruhája. Rózsaszínu és lila keveredik, fátyolszövet, de nejlonból, szikrázik, kisül. Közelrol inkább riasztó, mint vonzó. Reszketek. Arra kér, hogy szelloztessem meg a futotesteket, mert a kazánházból csak akkor jönnek ki, ha külön fizet nekik, de erre nincs pénze. Ő már megszokta, de látja rajtam, fázom. Nekem kell lemenni, o fél a patkányoktól. Kezembe nyom egy fogót meg egy gyertyát. A csapot, szemben az ajtóval, tekerjem meg, hagyjam, hogy a levego kimenjen, akkor melegebb lesz. Addig megfozi a vacsorát. Lebotorkálok, sejtem, mit kell tennem, csináltam már ilyet. Vasajtó, sarokvas nélkül, kis híján rám borul. Deszkapallón megyek a falig, a pislákoló gyertyafényben, mellettem csobbanások. Fütyölni kezdek, hogy eluzzem az ártó szellemeket. Kígyók is felbukkannak, vagy valamilyen ismeretlen fajtájú, lábatlan vízi állatok. Kicsit félek, bár szeretem az állatokat, és tudom, nem bántanak, csak ha nagyon éhesek. A fogóval megtekerek egy elvékonyodott fémcsonkot, sisteregve kitör a rozsdás goz. Félreállok, és ameddig ég a gyertya, hagyom, szellozzenek a csövek; hagyom, hadd zokogjanak. Érdekes vallás a grúz; a gyertyát mindkét végén meggyújtják, és középütt vízszintes félhengerbe illesztik; nem értem az okát, nem is takarékos, ámbár szép látvány. Én csak az egyik végén égetem a vastag grúz gyertyát, így nagyjából egy órát tart a szelloztetés. A fény kialszik, a csapot nyitva hagyom, tapogatózva tocsogok viszsza.
Arra gondolok, milyen jó volna fölszaladni a legmagasabb hegyre. Valami Muzsdaj a neve. Futás közben úgy venni a levegot, ahogyan egy fuvolamuvész, miközben Bachot játszik, vagy Badalamenti-filmzenét. Csak ezért a levegovételért szoktam fuvolát hallgatni: a legélobb zene. Szaladni a hegyoldalban, füves, itt-ott kavicsos úton. A távolban a hófödte Muzsdaj. A kövekre kifeküdtek a gyíkok, de nincs ereje a napnak, nem bírnak megmozdulni. Tenyérnyi felhotol is erosen beborul, és hideg lesz. Mintha kinyitnának egy gigantikus hutoszekrényt, csak annyi idore, hogy kivegyék a margarinos dobozt, amelyben egy penészes félcitromot oriznek, a citromos tea számára, amibe persze konyakot is öntenek.
Mennyit álmodoztam arról, hogy egyszer idegen városban sétálok majd, közel az Édenhez... Hát most ez volna az! Innen az Éden hatszáz kilométer. De nem jutok elobbre. Nem tudok behatolni a térbe. Hiányzik az erom a következo, vagyis az elso lépéshez. Ugyanígy vagyok a novel is. Mi az a mozdulat, ami átszakítja a közöttünk feszülo láthatatlan hártyát. Meg kellene érintenem a mellét. Attól beindulna valami. Jó nagy a melle, de mintha gumiból volna, és ettol egy focilabda képzetét kelti, amit egyrészt nem érint meg kézzel az ember, másrészt még lábbal sem szívesen, ha egy bizonyos helyen kidudorodik.
Más a helyzet, ha enni kell. Nemzeti eledel, seszíne van, illata lisztes és émelyíto. Olyan, mintha az ostyába nem fagylaltot töltenének, hanem gozölgo dagadót. Befalom, nyelvemmel forgatom, oldalra lököm, aztán vissza középre, ide-oda taszigálom, még nem harapok bele, de már a sok nyál belemart, pezseg a számban, szívja a szám pumpája, préseli és szívja egyszerre. Irigylem a nyelvemet, ezt az öntudatlan húsdarabot, amely bent lakik az örök sötétségben, a legritkábban mutatkozik. De jó neki! És ez az irigyelt húsdarab uralkodni kezd, egyszer csak az o öntudatlan és ingerült kutatási vágyának lesz alárendelve mindenem, aminek persze az a furcsa, mégis értheto következménye, hogy mindenem (tetomtol talpamig) tiltakozni kezd, lázadni a nyelv terjeszkedése ellen, és egyszeruen halottnak tetteti magát. Mialatt képzeletem beszáguldja a lehetoségeket, bejárja a táj és a test szakadékait, hiszen csak egyetlen zuhanás, máris a mélyben jár, sötétben és víz alatt forgolódik, odúk rejtelmeibe és fennsíkok szelébe szimatol bele, a test tapodtat sem moccan.
A grúz no ott szorong mellettem. Érzem rajta, hogy bénultságomat fenyegetonek érzi. Magához rántana, mégsem teszi, holott felkészült, hogy megtegye, hallottam, hogyan mosakodott fürdoszoba-kamrájában, nem ránt, pedig ki vagyok neki szolgáltatva, felfedezte rajtam a vágyak leleplezo aromáját (vagy ki tudja, hogyan nevezi), nem szakítja át a hártyát, hanem jó éjt! intve, megalázó vackára vonul, hogy én a kényelmesnek ugyan nem nevezheto, ám pompázatos ravatalként magasodó heveron aludhassam az utolsó grúz éjszakán.
Élet és Irodalom 45. évfolyam, 51. szám
A grúz író tyúkfarmot vezet, miközben a tyúkfarmerek szövetségének az elnöke is; munkájáról mesél, és mivel nem tud jól angolul, a tojások kipottyanását eljátssza, onnan kezdve, hogy a tyúkokat szorosan be kell zsúfolni a ketrecbe, mert annál buzgóbban muködik a tojóösztönük, odáig, hogy az aljrács lyukai akkorák, hogy a tyúk ne, a tojás viszont kipottyanjon. Aztán megajándékoz kötetével. Olyanok a grúz betuk, mintha sok pálcikaember állna egymás mellett egy tornamutatványokat tartalmazó tankönyvben.
A grúz no egyik percben nagy, másikban kicsi. Ha nagy, ölbe kap, és agyondédelget, ha meg kicsi, sírni kezd, könnyei belülre folynak, zubog a mellkasa, a hasa, még a lábujja is (a torkában viszont egy éhes vagy megvert kutya vinnyog), majd hirtelen, nem egészen világos, milyen szándékkal, megmarkolja magát; talán fel akarja nyalábolni azt, ami megmaradt belole, hogy kidobja a tenyérnyi ablakon? Ám még nem tartunk itt, még csupán lakása felé botorkálunk a feltúrt járdákon.
Itt minden Sztálinra emlékeztet, anélkül, hogy kimondaná az Ő nevét.
Az emlékezet olyan, mint a füst: vastagon gomolygó, fullasztó, suru anyag, szinte megfoghatod rohanó alakjait, aztán huss, felszívódik a levegoben. Grúzia nem marad meg úgy, mint mondjuk egy bécsi látogatás, amikor az ember pampuskát majszol, és kis adagban szopogatja a sört. A grúz emlék olyanféle, mint Gyulus, hibbant szomszédunk, akinek már bajusza van és kopaszodik, de belül még csecsemo, és ez a kialakulatlanság megvédi ot attól, hogy drámai események vagy romboló erok összetörjék. Van és nincs.
A grúz no azzal búcsúzik, már kint a repülotéren, hogy vigyem magammal, mindegy, hova, és mindegy, mit akarok vele, vigyem innen. Ez egy szép ország, mondom neki, és arra gondolok, ha nekem itt kéne élnem, karikás szemu kísértetként kódorognék a roncsokkal teleszórt utcákon, kitámolyognék a hegyek közé, ahol szintén betonromok, és a barlangok emberszaga kifröcsög a hidegbe... Talán az a legnagyobb baj, hogy Grúzia, különösen télen, Romániára hasonlít.
Valahogy nem tudok a rimánkodó nore figyelni, már csak a visszautazás félelmei miatt sem. Két óra az út Bukarestig, ám nemrég puszta szórakozásból leszedtek itt egy repülogépet. Mert mániájuk a céllövészet! Mindenre köpnek és dobnak és lonek, lyukakba és villanykörtére, patkányokra és csókákra, sot, a lámpát célzó pezsgosdugóra is lonek, egy másik pezsgosdugóval. A grúz pezsgo finom, viszont nem melegít igazán.
Megpróbálok Gyulusként mindenbol kimaradni. De utolsó elotti nap mégis lelkifurdalásom támad: nem lehet így élni! Nem lehet félreállni! Nem lehet nem élni. Mehetünk!, mondom a grúz nonek. Akkora a szobája, mint egy konyha, a konyhája akkora, mint egy vasúti vécéfülke, a vécé a folyosó végén, ezért éjjeliedényt használ, mert éjszaka veszélyes kimenni. Hálóingre vetkozik, ez a háziruhája. Rózsaszínu és lila keveredik, fátyolszövet, de nejlonból, szikrázik, kisül. Közelrol inkább riasztó, mint vonzó. Reszketek. Arra kér, hogy szelloztessem meg a futotesteket, mert a kazánházból csak akkor jönnek ki, ha külön fizet nekik, de erre nincs pénze. Ő már megszokta, de látja rajtam, fázom. Nekem kell lemenni, o fél a patkányoktól. Kezembe nyom egy fogót meg egy gyertyát. A csapot, szemben az ajtóval, tekerjem meg, hagyjam, hogy a levego kimenjen, akkor melegebb lesz. Addig megfozi a vacsorát. Lebotorkálok, sejtem, mit kell tennem, csináltam már ilyet. Vasajtó, sarokvas nélkül, kis híján rám borul. Deszkapallón megyek a falig, a pislákoló gyertyafényben, mellettem csobbanások. Fütyölni kezdek, hogy eluzzem az ártó szellemeket. Kígyók is felbukkannak, vagy valamilyen ismeretlen fajtájú, lábatlan vízi állatok. Kicsit félek, bár szeretem az állatokat, és tudom, nem bántanak, csak ha nagyon éhesek. A fogóval megtekerek egy elvékonyodott fémcsonkot, sisteregve kitör a rozsdás goz. Félreállok, és ameddig ég a gyertya, hagyom, szellozzenek a csövek; hagyom, hadd zokogjanak. Érdekes vallás a grúz; a gyertyát mindkét végén meggyújtják, és középütt vízszintes félhengerbe illesztik; nem értem az okát, nem is takarékos, ámbár szép látvány. Én csak az egyik végén égetem a vastag grúz gyertyát, így nagyjából egy órát tart a szelloztetés. A fény kialszik, a csapot nyitva hagyom, tapogatózva tocsogok viszsza.
Arra gondolok, milyen jó volna fölszaladni a legmagasabb hegyre. Valami Muzsdaj a neve. Futás közben úgy venni a levegot, ahogyan egy fuvolamuvész, miközben Bachot játszik, vagy Badalamenti-filmzenét. Csak ezért a levegovételért szoktam fuvolát hallgatni: a legélobb zene. Szaladni a hegyoldalban, füves, itt-ott kavicsos úton. A távolban a hófödte Muzsdaj. A kövekre kifeküdtek a gyíkok, de nincs ereje a napnak, nem bírnak megmozdulni. Tenyérnyi felhotol is erosen beborul, és hideg lesz. Mintha kinyitnának egy gigantikus hutoszekrényt, csak annyi idore, hogy kivegyék a margarinos dobozt, amelyben egy penészes félcitromot oriznek, a citromos tea számára, amibe persze konyakot is öntenek.
Mennyit álmodoztam arról, hogy egyszer idegen városban sétálok majd, közel az Édenhez... Hát most ez volna az! Innen az Éden hatszáz kilométer. De nem jutok elobbre. Nem tudok behatolni a térbe. Hiányzik az erom a következo, vagyis az elso lépéshez. Ugyanígy vagyok a novel is. Mi az a mozdulat, ami átszakítja a közöttünk feszülo láthatatlan hártyát. Meg kellene érintenem a mellét. Attól beindulna valami. Jó nagy a melle, de mintha gumiból volna, és ettol egy focilabda képzetét kelti, amit egyrészt nem érint meg kézzel az ember, másrészt még lábbal sem szívesen, ha egy bizonyos helyen kidudorodik.
Más a helyzet, ha enni kell. Nemzeti eledel, seszíne van, illata lisztes és émelyíto. Olyan, mintha az ostyába nem fagylaltot töltenének, hanem gozölgo dagadót. Befalom, nyelvemmel forgatom, oldalra lököm, aztán vissza középre, ide-oda taszigálom, még nem harapok bele, de már a sok nyál belemart, pezseg a számban, szívja a szám pumpája, préseli és szívja egyszerre. Irigylem a nyelvemet, ezt az öntudatlan húsdarabot, amely bent lakik az örök sötétségben, a legritkábban mutatkozik. De jó neki! És ez az irigyelt húsdarab uralkodni kezd, egyszer csak az o öntudatlan és ingerült kutatási vágyának lesz alárendelve mindenem, aminek persze az a furcsa, mégis értheto következménye, hogy mindenem (tetomtol talpamig) tiltakozni kezd, lázadni a nyelv terjeszkedése ellen, és egyszeruen halottnak tetteti magát. Mialatt képzeletem beszáguldja a lehetoségeket, bejárja a táj és a test szakadékait, hiszen csak egyetlen zuhanás, máris a mélyben jár, sötétben és víz alatt forgolódik, odúk rejtelmeibe és fennsíkok szelébe szimatol bele, a test tapodtat sem moccan.
A grúz no ott szorong mellettem. Érzem rajta, hogy bénultságomat fenyegetonek érzi. Magához rántana, mégsem teszi, holott felkészült, hogy megtegye, hallottam, hogyan mosakodott fürdoszoba-kamrájában, nem ránt, pedig ki vagyok neki szolgáltatva, felfedezte rajtam a vágyak leleplezo aromáját (vagy ki tudja, hogyan nevezi), nem szakítja át a hártyát, hanem jó éjt! intve, megalázó vackára vonul, hogy én a kényelmesnek ugyan nem nevezheto, ám pompázatos ravatalként magasodó heveron aludhassam az utolsó grúz éjszakán.
Élet és Irodalom 45. évfolyam, 51. szám
A grúz tánc
A grúz táncosok szólóban, párban és csoportban is táncolnak. Minden táncos alárendeli magát az együttmozgás elvárásainak és kifejezéseinek a táncban. Ugyanakkor nem veszítik el egyéniségüket sem, mivel több táncban is megnyilvánul az egymás közötti "versengés", "rivalizálás" a kitartásban, fürgeségben, levegőbe szökellésben és merész ugrásokban.
Lemásolható tánctanuló elemek kezdőknek:
http://www.youtube.com/watch?v=MyiBi_TyekU&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=wvQvzbg1kdc&feature=related
Lemásolható tánctanuló elemek kezdőknek:
http://www.youtube.com/watch?v=MyiBi_TyekU&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=wvQvzbg1kdc&feature=related
Dióval töltött padlizsán gránátalma maggal
A diót famozsárban összezúzzuk, fokhagymával és ecettel elkeverjük, korianderrel, sóval fűszerezzük és kézzel összegyúrjuk.
A padlizsánt szeletekre vágjuk, megsózzuk, fél órát állni hagyjuk, hogy levet eresszen. Ekkor kinyomjuk belőle a levét, hogy kimenjen belőle a keserű íz és olajos vaslapon kisütjük.
Ezután mint a szendvicset, megkenjük a dióval és megszórjuk a gránátalma magokkal.
Grúzia teremtéséről szóló legenda:
Isten megteremtette a Földet és felosztotta a területet az emberek közt. A kölnieknek a dómot adta, a düsseldorfiaknak a "magas orrot" (nem tudom ez mi lehet). Csak a grúzok jöttek túl későn, már az összes föld ki lett osztva. Aztán megismerte isten ezeknek az embereknek a vidámságát és a charmját, akik hozzá eljöttek. Isten ezután eldöntötte: a grúzoknak ajándékozza azt a darab földet, amit saját magának foglalt le.
Az eredeti német szöveg: Gott schuf die Erde und verteilte das Land an die Menschen. Den Kölnern gab er Dom, den Düsseldorfern die hohen Nasen. Nur die Georgier kamen zu spät. Also zürnte Gott, denn alles Land war bereits verteilt. Aber dann lernte er die Fröhlichkeit und den Charme dieser Menschen kennen, die ihre Boten zu ihm gekommen waren. Gott entschied sich: er schenkte den Georgiern das Stück Land, das er für sich selbst reserviert hatte.
Az eredeti német szöveg: Gott schuf die Erde und verteilte das Land an die Menschen. Den Kölnern gab er Dom, den Düsseldorfern die hohen Nasen. Nur die Georgier kamen zu spät. Also zürnte Gott, denn alles Land war bereits verteilt. Aber dann lernte er die Fröhlichkeit und den Charme dieser Menschen kennen, die ihre Boten zu ihm gekommen waren. Gott entschied sich: er schenkte den Georgiern das Stück Land, das er für sich selbst reserviert hatte.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
