Sota Rusztaveli
A tigrisbőrös lovag
Előhang
Aki mindenható kézzel a világot megalkotta,
az égből az élet lehét minden létezőnek adta,
embernek földet terített, sokféleképp virágozva:
az uralkodókat önnön képével ajándékozta.
Minden testnek te szabsz formát, isten egyedül-való,
hogy a Sátánt letiporjam, adj erőt, oltalmazót,
hevíts szívembe szerelmet, mely halálig lángoló,
tisztítsd meg a bűntől azt, ki palotádban lesz lakó.
Az oroszlán fennen lejtve hordja kardját Tamarának,
ki láng-szemmel, rubin-arccal párja a Nap sugarának:
merjem dallal őt dicsérni? vagy merésért rosszra várjak?
ki bűbáját megláthatja: részese a boldogságnak.
Dicsérjük Tamara úrnőt, véres könnyet ontva érte!
Régtől zengek himnuszt róla, minden hangot csínnal mérve.
Szeme éj-tavát festettem, nádból készült tollat véve.
Dalom hegyes kopjaként szúr minden imádó szivébe.
Énekembe összeszőve leggyengédebb hangokat,
áldom én e szempillákat, agát-hajfonatokat,
piros ajk közt sorakozó csiszoltkristály-fogakat:
puha ólom-kalapácsom örök sziklát hasogat.
Alkotásomhoz mesterség, nyelv és érzés kell nekem:
adj erőt, szentséges Ihlet! adj támaszt, bölcs Értelem!
Tarielt a dal varázsa vezesse szépségesen,
három nagy hős segítsége közös barátság legyen.
Hogyha Tarielt siratjuk, határtalan könny kell akkor:
hozzá méltó férfit nem ád se jövő, se elhaladt kor.
Én, Rusztaveli, szív-sebemmel, testvérévé lettem egykor;
története hősmonda volt, de mostantól fogva gyöngysor.
Én, Rusztaveli, művész voltam, míg formáltam énekem.
a seregek úrnőjének balgán nyujtom életem:
elcsigázott szerelmesnek nincs gyógyírja sohasem,
ocsúdjak a szerelemből, vagy takarjon sírverem.
Egy iráni regét leltem kartvel mesék özönében:
mint ékkő, sok csúccsal, éllel csillog-villog a tenyéren;
versbe, arany-foglalatba ötvöztem, nagy gonddal mértem,
s ajándékul annak szánom, ki megsebzett engem mélyen.
Fénytől vak szemem mindörökre fény felé áhítozik,
szerelmes a szív holtáig, s tág mezők nem szöktetik,
elhagyva teng; te parancsold, s kínja megjuhászodik.
Dalom kitör: megéneklem virágzók hőstetteit.
Elégedjék meg sorsával, aki járhat rangos pályát;
a közember dolga munka; lovag vívja meg csatáját;
a szerető mindhalálig élesztgesse forróságát,
ne itéljen más szerelmest, de békén várja bíráját.
A szerelmi bölcsességhez a dal kezdet óta hű,
istenektől nyert ajándék, isteneknek gyönyörű,
s ha ízlelni bírja ember, annak itt is méz-ízű:
a sairi-versben gyorsnak látszik lassú-menetű.
Nem költő, ki hébe-hóba talán rímeket gagyog:
az igazi művészetnek még környékén se forog.
Egynéhány sort összetákol: nem vers, csak hamis dolog,
s kiált öszvér-makacssággal: „Íme, virulás ragyog!”
Versenylovat megpróbálja a gáttalan, széles út,
labdázókat a küzdőtér, hol szem és ín síkra-fut,
verselőt a hosszú ének: a kezdethez vissza-jut,
mihelyt meggyengül az összhang, s szólni csak dadogva tud.
Csodás tündöklés a költő s a sairi-versek rendje!
Ha meginog botladozva, hazájának nyelvét törve:
küzdve hátrál s mondandóját nem gyömi és zúzza össze,
suhint egyet csogánjával, s újra hős a küzdelemre.
Vannak ám másféle költők – kurta versről ismered meg,
nem szokásuk makulátlan dallal törni a szivednek,
ifjú kölykökhöz hasonlók: nagy garral zsákmányt kergetnek
s mert nagy vadat nem ejtettek, apró vaddal dicsekednek.
A vers harmadik fajtája való vidám dalolásra,
lakomára, mulatságra, kötekedő ócsárlásra:
ez is könnyen szórakoztat, ha kedves a tálalása,
ám egyedül az a költő, kinek ihlet a világa.
Az ős, örök szerelemtől, mely a csillag-körig ér fel,
szentségtörő sértés szólni énektelen közbeszéddel.
Áld hatalmas szenvedéllyel, felhője szomszéd az éggel,
mégse bírja el a lélek, sorvaszt hővel, szenvedéssel.
A szerelem titkát mérni a bölcsesség is esendő,
kifáradnak itt a szavak, még a dal sem elegendő.
Én is csak a földi testet merem zengni, mely veszendő;
kedve, bája, szépért-szomja, ha tiszta: nem megvetendő.
Midzsnurt zengek én – bolondot – ez az arab szó értelme,
hisz esztelen az imádó, imádottól útra-kelve.
Van, ki őrülten barangol, hogy isteni kegyre lelne,
s van, kinek a gyengéd hűség minden érzés fejedelme.
Ki a midzsnur? Kinek arca és alakja, mint a Nap,
szíve, értelme, nyugalma lágyan ringó, mint a hab,
ész és szó menny-adta kincse, zsarnokokkal harcba-kap;
férfi, eme jellem nélkül: nem midzsnur, alantasabb.
Kiben él e benső szépség? meg nem látod, csak a mélyben:
a szerelem-tiszta érzés sosem fetreng ledérségben,
a szerelem és förtelem oly kettő, mint érdem, szégyen,
össze sose keverjétek; bevéssétek mit beszéltem.
Aki midzsnur: állhatatos, nem tűri a bűn ködét;
mély sóhajjal hagyja messze az imádott küszöbét;
egyhez hűséges a szive, a sors bármilyen sötét.
Megvetem a szív-nélküli vágy baromi szégyenét.
Vaksi, ki a könnyen-lengő kóbort szerelmesnek látja,
kinek mindegy: ma és holnap; mindegy: ez vagy az a párja;
összevissza mulatozni: fiatalok bolondsága;
midzsnur, ki a világ szennyén erőt vesz és porba-vágja.
Legfőbb dolga: titoktartás; szenvedély közt nyugalom;
kedvesére emlékezve tenger bánat, siralom;
elválástól tébolyulva lelke lángol szilajon;
győzi kedvese haragját; győz vágyon és bánaton.
nem sóhajtoz idegennek, lakat őrzi a szivét,
hogy szégyennek árnyéka se érinthesse kedvesét;
eszeveszett érzelemnek sose mutatja jelét;
kivel a bú kedvre válna: örök tűzzel ég egyért.
Hogy lehetne hinni annak, ki esküjét kürtöli
és ki ártva kedvesének, saját kárát műveli?
hogyha titkát dobra veri: nincs mentség, szégyellheti;
baj van, hol az imádottat szégyen és kár érheti.
Meg nem értem, ha szerelmes szerelméről kiabál,
sértve hölgyét, kinek egy szó gyilkosabb, mint a halál.
Minek fecsegsz a nőről, ha nem szeret igazán?
Gonosz, ki egy dicsekvésért még egy életet se szán.
Sírjon párjáért a férfi – könny: igaz érzés jele –
ontson könnyet mély magányban, mint tölgyesben remete,
zokogjon az egyetlenért, s az álszégyent vesse le;
de az emberek közt járva, zárt szekrény legyen szive.
A költő ne fecsérelje nád-tollának gyöngyeit,
szeressen meg egy-valakit, egyet, akit istenit,
őt dalolja, néki hordja tehetsége kincseit;
szókból fakaszt zenét néki s nem vár bért e földön itt.
Ismertek ti valahányan: mindig egyet énekeltem,
ez a benső büszkeségem, de titkom nem hireszteltem,
ő kemény és, jaj, kegyetlen, s olthatatlan a vágy bennem,
titokban kezdettől végig őt imádja hosszú versem.
(Ford.: Weöres Sándor)
